„…legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdésével szemben és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni… Éljen most a kérdésekben. Talán lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe.”
Rainer Maria Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz
Ezt az idézetet vagy tízszer végigolvastam egymás után. Tudtam, hogy ez az inspirációm bármihez, amibe most belefogok. Annyi témát bele tudnék forgatni ezekbe a mondatokba. De most a nulladik lépésről, a testről, a testbeérkezésről fogok írni. Pontosabban az én testemről és saját tapasztalatomról.
Az első szexuális élményem után négy évvel kaptam egy gyönyörű gyertyát. És ott kimondtam egy belső hangból eredő mondatot, hogy ezt a gyertyát meggyújtom az első hüvelyi orgazmusom alkalmával. El is gondolkoztam, hogy ez olyan, mint amikor az emberek kötelezően ünnepelnek minden évben valamit. Karácsonyt, új évet. De igazából fogalmuk sincs, hogy ezt miért teszik, miért is teszi ez őket boldoggá. Ez megijesztett, hiszen ha valamit hajszolok, vagy kergetek és úgy lesz az enyém, ˗ vagy talán soha nem is érem utol ˗ akkor az nem biztos, hogy jó lesz nekem. Így lelassítottam, becsuktam a szemem. Végiggondoltam, hogy miért is van nekem erre szükségem.
Igazából mire is van nekem szükségem? Mi is a probléma gyökere? Ha egyáltalán ez probléma. Hogy jön erre rá az ember? Miért nem próbálgatom egy dildóval vagy egy farokkal addig, ameddig nem sikerül az orgazmus?
A próbálgatásról az a példa jutott eszembe, hogy amikor nagyon fájt a fogam, fájdalomcsillapítót vettem be. Amikor elmúlt a gyógyszer hatása, az iszonyatos fájdalom visszatért. Sőt egy idő után a szervezetem elkezdett hozzászokni a gyógyszerhez és már nem hatott úgy, mint az elején. (A gyógyszerhez hasonlítanám a vibrátorokat, amik erős ingerlés után juttatnak el a csúcsra, majd egy idő után már nagyobb ingerre vágyunk és egy játékszer nélküli szex egyre kisebb hatással lesz ránk.) Tehát hiába szedem a gyógyszert, ameddig nem tudom mi a probléma, addig fájni fog a fogam.
Egy nagyon fontos dolog volt az a felismerés, hogy az orgazmus hiánya csak egy tünet. Egy olyan tünet, amivel szépen jelez a testem, hogy valamit rendbe lehet hoznom ahhoz, hogy én uraljam a testemet és ne a testem uraljon engem. Az én esetemet most egy gyógyulási folyamatként fogom tekinteni, de nem egy trauma szempontjából megközelítve. Inkább onnan, hogy a testem miként észlelte a hiányokat és milyen megoldások, lehetőségek álltak rendelkezésre, hogy felszabadítsam és képes legyen megélni a gyönyört.
Az első, ami most eszembe jutott, hogy milyen nagy feloldódást jelentett az, hogy levettem a fókuszt a „problémáról”. Elkezdtem kapcsolódni testem más területeivel, csak csináltam, ami jól esett. Tapasztaltam, felfedeztem, játszottam. Elkezdtem táncolni, mozdítani minden egyes porcikámat. Hogy ez miért volt jó és miben segített? Úgy éreztem, én irányítom a testemet, azt teszi, amit én szeretnék és amire én vágyok. Majd azon kaptam magam, hogy egy kis siklósi dombocska tetején táncolok. Egyszerre figyeltem, hogy fújja a bőrömet a szél, éreztem az erdő illatát, és ahogy kócolódik minden mozdulatnál a hajam. Elkezdtem felszabadulni a testemben. És minden, ami a célom volt, teljesen másodlagossá vált.
Nagy térkép volt számomra Bessel Van Der Kolk ˶A test mindent számontart˝ című könyve. Óriási részletességgel, mégis közérthető formában ír a trauma gyógyításáról és hatásairól, munkásságáról. Arról is ír, hogy a gyógyulás első lépése a bennünk zajló folyamatok érzékelése. Én ezt testbe érkezésnek nevezném. Sokszor megtörtént velem, hogy valamelyik barátom, ismerősöm megkérdezte, hogy vagyok. Rögtön fejből rávágtam, hogy „Köszönöm, jól!”. Hiszen nem fájt semmim, az irodában időben le tudtam adni az áfa bevallást. Finomat ebédeltem, nem vesztem össze senkivel, van fedél a fejem fölött. Logikusan semmi panaszra nincs okom. Persze sokszor volt olyan, amikor tényleg jól voltam. De amikor legtöbbször befigyeltem magamba, éreztem egy szorító érzést a mellkasomban. Volt, amikor ez az érzés a gyomromba jött. Éreztem, hogy cikáznak a gondolataim, rázom a lábam az asztal alatt.
Folyamatosan pödröm a hajam. A második lépés az érzékelés után a bennünk zajló folyamatok megnevezése. Például: azért szorít a mellkasom, mert szomorú vagyok. Azért szorítom össze az állkapcsomat, mert dühös vagyok. Ezután következik a bennünk zajló érzetek azonosítása. Például: azért vagyok dühös, mert összevesztem a párommal. Rázom a lábam, mert feszült vagyok a munkám miatt.
Térjünk vissza ahhoz, hogy tudunk eljutni oda, hogy én uraljam a testemet és ne a testem uraljon engem. Miután érzékeltem, megneveztem, azonosítottam a bennem zajló folyamatokat, elkezdetem ezekkel megismerkedni. Elindultam egy úton, ahol adtam időt annak, hogy megszeressem és elfogadjam azt, ahol tartok. Így teret adva a változás lehetőségének. Ameddig egy olyan helyen vagy, amit gyűlölsz és nem ismersz, addig nem tudsz biztonságban lenni. És ha ez a saját testem, akkor hogyan is engedhetnék meg magamnak egy olyan gyönyörteli érzést, mint az orgazmus, ahol a legsebezhetőbb állapotban találom magam. Ezt nevezném tudatos jelenlétnek, amikor jelenlegi érzéseink, érzeteink, tudásaink egy biztos egységben vannak jelen és merjük megélni azokat. Anélkül hogy ezektől félnénk, megijednénk, szétesnénk, menekülnénk.
Tehát elindultam a tudatos jelenlét útján. Persze nem egyik napról a másikra. A testbeérkezés csak a kezdet az út során. De egy olyan kezdet, ami nem hagyja nyugodni a gondolatot, hogy mit lehet még tapasztalni ezen túl. Ahogy az idézetben is szerepel: „Éljen most a kérdésekben”. Ha ez már biztonságban megy, akkor „talán lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe”. És én észrevétlenül belenőve a feleletbe, meggyújtottam a gyertyát. Anélkül, hogy célommá vált volna. És végül nem az orgazmus elérése miatt gyújtottam meg. Hanem a tudatos jelenlét, a testemmel való valódi szép, biztonságos viszony útjára való rálépés miatt. Mert a lényeg végig ezen volt. Innen eredt az a belső hang.